Kiállítás az Árkádia Galériában

50 dolláros valutakeretem volt, főiskolás voltam.

Túristaként, negyven évvel ezelőtt jártam a National Gallery-ben Londonban. Azt se tudtam hova nézzek. Hatalmas vásznak, ismert nevek. Egyszer csak betévedtem egy kisterembe. A sarokban, félhomályos megvilágításban egy rajz: Szűz Mária és Szent Anna, a játszadozó kis Jézussal és a fiúcska Keresztelő Szent Jánossal. Misztikus jelenség volt, csak páran álldigáltunk.

Aztán megürült a zsámoly, leültem, egyedül maradtam Leonardo kartonjával. Olyan intim kapcsolatot éreztem, amit addig elképzelni se tudtam. És megértettem, hogy mitől lesz szenvedély képeket gyűjteni. Sajnáltam magam, hogy nekem soha nem lesz pénzem ilyen úri huncutságokra.

Aztán harminc év múlva egy vernisszázson földbe gyökerezett a lábam.

Közel sem olyan finom, kerek vonások, sőt inkább erőteljes női arc, a kezek kifejezetten göcsörtösek, öregesek. A tekintet elnéző és megbocsátó, a száj konokul összezárt, de mosolyog.

A fejkötő pedig épp oly elegáns, mint viselője. A grafika mutatós, régi keretbe volt foglalva.

Ezzel a nőszeméllyel szívesen társalkodnék délutánonként. Na gondoltam itt a pillanat, és bátran jeleztem, szeretném a képet megvásárolni. Decsi művésznő, sajnos ezt a képet nem adja el. – kaptam az üzenetet – de meghívott a műtermébe.  Kitartó látogatásaimnak köszönhetően hozzájutottam a grafikához és a művészettel is megváltozott a kapcsolatom. Nemcsak a 10 év alatt rámtapadt ismeretekre gondolok. Hanem a vágyra, hogy magát a művészt ismerjem meg jobban. Akkor bátran bízhatok ítélőképességemben,  mert alkotó és alkotása  =  egy test, egy lélek.

Ilonának érzéke van ahhoz, hogy meghitt légkört alakítson ki maga köré. A nők beszélgetnek, mesélnek egymásnak, praktikákon törik a fejüket, titkos üzeneteket küldenek a világ felé,

Ilona eközben rajzol és szinez. Fejben.  Amikor magára marad elővesz egy üres papírt, nézi dühödten és elindul a keze. A képek pedig visszaadják a történeteket és azt milyenek is vagyunk mi valójában. Árulkodnak a mozdulatok, az elrévedő tekintetek, a vékony fehér fénysugár, ami végig fut a textilián, az arcokon. És ha otthonunkban várnak bennünket, együtt lehet velük sírni és nevetni.

Kéri Imréről már messziről látszik, hogy művész.

Ha Olaszországban van, képes nagy vakrámával sétálni a hóna alatt, kétség se férhet a tényhez, ő festő. Ráadásul mindenki láthatja, hogy szenvedélyes ember, aki élvezetet talál a látványban, a színekben és az ecsetvonásokban. Vannak országok, ahol megszokott látvány a városi forgatagban dolgozó művész. Remek kalandjait nemcsak látni, de hallgatni is ritka élmény. Rézkarcot és fametszetet azért készít, mert számára ez az étel és a levegő, ami nélkül nem tud élni. Többnyire mezzotinto-t készít, ami aprólékos és nagy fegyelmet követel. A festményeknél aztán kienged, úgy, mint annak idején, amikor először járt Amszterdamban. Igazi szellemi felszabadultságot érzett, amiért ma is hálás és nem titkolt hódolattal emlékeztet az egyetemes művészet nagybetűkkel jegyzett alkotóira. Egyszer megkérdeztem tőle, miért jó az, ha az ember nem ismer fel a képben semmi konkrét dolgot. Szuggeráló tekintettel rám nézett: Mi a zene? Hangszerek adnak ki hangokat. Látjuk a zenét? Ugye nem, mert illúzió. Mégis élvezzük. A festmény nem más, mint vászon és festék. A többi mind illúzió. Mégis élvezzük. Ennyire egyszerű, nincs benne semmi mesterkélt. Művei számomra pont olyanok, mint ő: lángolnak, és feszítik a kereteket, mégis egyensúlyban vannak, mert őszinték. A nyíltságról és bátorságról pedig nemcsak a gének tehetnek, hanem olyan nagyságok, mint Passuth, Borsos, Illyés, akik Balatonfüreden befogadták az asztaltársaságukba a tudásra éhes fiatalembert. Imre azóta is azon dolgozik, hogy legyenek ilyen asztaltársaságok, csak sajnos kevés az a hely, ahol géniuszaink mellé csak úgy csatlakozhatunk. Reméljük az Árkádia Galéria is egy ilyen találka hely lesz. Kívánok sok látogatót, sok érdeklődőt és sok sikert.

Koós Ágnes

Budapest, Piarista köz

Árkádia Galéria, 2011 október 12